ült az asztalnál, háttal
- meg sem merek fordulni - mondta
- talán mégis - és gyorsan megöleltem
A találkozás visszafogott, félszeg pillanata, amit mindketten nagyon vártunk.
Nem tudtam mit csinál ott az asztalnál ülve, azt gondoltam , mégsem lehet
olyan fontos az a valami, megszólítottam és átöleltem, hogy magamra vonjam
a tekintetét és megnyugodjunk végre. Tudtam, hogy nagyon vár és látni akar
meg nem is. Magamban biztos voltam, határozottan látni, fogni, érezni kívántam
őt, azt is tudtam, nem fogok csalódni, képzeletem a valóság pontos mását
vetítette elém eddig is.
Nem beszéltünk sokat, inkább lubickoltunk egymás jelenlétében, majd sütkéreztünk
a tudatban, hogy mi mindig, talán örökről ismerjük egymást, szavakra, kérdésekre
itt semmi szükség . . . ezért volt olyan nehéz kilépni este abból a láthatatlan
boldogság felhőből, ami kettőnket mindvégig körülölelt.
2009. szept. 13. 20:59 | 16 komment
Kategóriák: találkozás
írta: La Paloma Negra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése