Kavicsok

Már akkor is magányos volt, lehet magányosnak  született.

Kavicsokon tanult meg járni, talán ezért a korai vonzalom, mely kitart

majd egy életen át. Délutánokat ült a szebbnél szebb szines kis kövek

között válogatva. Apró kezei között  a sima felületek változatos formái

felidézték  a fákon átragyogó nap melegét, a patak csobogását, az erdő

friss illatát..Nagy nyugalmat érzett ilyenkor, közel a természethez.

Vizsgálgatva a kavicsokat, hamar rájött, hogy igazi szépségük el van rejtve.

Szárazon, porosan, szinte egyformának tűnnek, de nedvesen, esőben, vizben ,

felragyog az egyéniségük és kiszinesedve csillognak.Ezért tartotta kedvenceit

a szájában. Válogatás közben megnézett egyet - egyet, sűrűn cserélgetve őket,

mert mindig talált szebbet.

Aranyhídon

Közeledsz a mély síkon. Közeledsz.
Vidáman jössz a kigyúlt smaragd-mezőn.
Pici vagy,
pici tündér, mint a meséskönyvek rajza.

Kibomlott selyemkóc-hajadon
csöppnyi gyémántkorona csillog,
s cipőd:
lila lehelet, ibolyaszirom.

Rálépsz az íves aranyhídra:
szédítő szakadék fölött merészen indulsz
a nagy
fekete torony felé,

ahonnan kristályzengéssel hívogat egy piros harang.

(Dsida Jenő)