- Szeretnék időpontot kérni holnapra.
- A legközelebbi szabad időpontom egy hónap múlva lesz.- mondta kedvesen,
ártatlan arccal.
- Ez komoly?- bevallom bosszantott ez a szenvtelen hozzáállás, így fogadni
egy új vendéget? és mit képzel ez magáról? ő tesz nekem szívességet?
Mert már gyermekkoromban is, ha kaptunk valamit (lehetőleg ugyanazt két
példányban, nehogy összevesszünk) nővéremmel ellentétben én azonnal
megettem/ felbontottam/ játszottam vele, ő pedig tartogatta, várta azt a pillanatot,
amikor nekem már elfogyott/ elkopott/ elromlott és akkor elővette rettenetesen
letörölni való vigyorral a képén.
Jó iskolám volt, tehát magamra erőltetett türelemmel kivártam az egy hónapot,
gondoltam: - Na mutasd meg, mit tudsz!
Így indult a kapcsolatunk, amit kölcsönös bizalom és tisztelet jellemzett, és egy
kis, alig érezhető távolságtartás.
Hamar elfogadtam és megtetszett a mindenkire kiterjesztett katonás szigor, ha
már az idő a tét.
Jól működött minden, nem kellett várakozni, tervezhetővé vált a a nap, egymásnak
adtuk át a kilincset. Csak néha, néha akadozott a rendszer,az óramű botladozni
látszott, sőt részrehajlónak mutatkozott.
Egy- egy barátnő, vidékről utazó vendég kedvéért lecseréltük az én előre egyeztetett
időpontjaimat.
Miért is ne? én sem vagyok hiba nélkül, egyszer késtem öt percet, rekordot futva a
viadukton át (milyen alattomos emelkedő az:), másszor pedig két nappal korábban
érkeztem( de óra-perc stimmelt:)
És kértem:- Ha volna idő egy extra, soron kívüli hajmosásra, szárításra?
- Felhívlak, ha találok neked időpontot.- de azt nem kaptam.....és felgyorsultak az
események:
- Negyed órát késni fogok, ne haragudj megcsúsztam!- mondta a telefonban, amiből
háromnegyed óra csúszás lett, míg én tűkön ültem. Pár nap múlva pedig:
- Egy budapesti barátnőm szeretne jönni, csak most tud, csak a te időpontodban.
Megtennéd, hogy elcseréled vele? Nem gond?
- Persze, és legközelebb én is kérek valamit.- mondtam ironikusan és utáltam magam
kicsit.
- Igen, ahogy eddig is...
- Eddig sem...kaptam semmit.. és érzem, hogy megsértődik...még Ő!
Reggel, mikor megérkeztem, sértődötten elvonult. A tanuló kislány mosta a hajam,
ahogy máskor is, ha ott van éppen. Ezalatt Ő is előkerült vékony arccal és
láttam rajta, nem megsértődött, hanem fél, fél, hogy most messzire ment.
- Leteszem a polcra a fülbevalóm jó? - kérdeztem, mert éreztem nem tudja
milyen formában szóljon hozzám és ha nem szólalok meg még most is ott állunk.
És ez a hétköznapi mondat helyre billentett mindent, elővette a füzetét és három
hónapra előre beírta az időpontokat a saját megnyugtatására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése