Szitál a hó. Meredek fehér háztetők, mint óriásfenyők magasodnak,
testőrként őrzik a Császári Palotát.
Kertjében a tó jégpáncélja alatt az aranyhalak lassan egymáshoz érintik
áramvonalas testüket. A sötétben pontszerű fényfoltok jelzik a lékeket,
ahová levegőt kortyolni álmosan felúsznak. Haorimat fázósan összehúzom
magamon, kezemet hosszú ujjába rejtem, ahogy a lék mellet térdelek.
Kövéredő hópelyhek törékeny csipkét rajzolnak a vízfelszínre, majd elenyésznek.
Egyre több hal kering, tátog, színesedik a lék. Ő még nincs közöttük, jönni fog,
ahogy minden reggel. Magányos fehér halacska, orrán aranyos foltok. A többiek
a szokott tülekedés helyett, most kitérnek. Előhúzom kezem ruhám ujjából és felé
nyújtom a szárított szúnyogból készült apró golyókat. Finom érintéssel elveszi,
kéri, nyeli a többit is......aztán rám néz...- most kéne kívánnom - megrázza magát,
hogy az arany pettyek táncra perdülnek a fején, egy villanás és már nem látom
sehol......
bánat
mosolyogtam míg láttál
sírtam, ahogy elfordultál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése