Ötórai tea

Gyermekkorom óta voltak, vannak macskáim. Kormika, Bubu, Maja az első cicalány,

Tomika a virágboltból, Pepita, Nyikita és Borisz. A kutyák természetét nem ismerem,

inkább tartok tőlük és messziről gyönyörködöm bennük.

A két francia bulldogban, séta közben a vár alatt, a palota pincsiben, aki minden

reggel a sarkon várja mopsz barátnőjét, hogy együtt menjenek a parkba,  míg egyikük

gazdája összesepri a lehullott faleveleket. A sima szőrű foxiban, ahogy bájos barna

pofikájával két lábon környékezi meg a kutyakekszet és a mosolygós Tappancsban.

Láncaitól megszabadulva immár üres házat őriz, szalad elém, ha  meglát, ő a kerítésen

belül, én kívül.

Így történt most is, fél szemmel láttam csak, gondolataimban elmerülve kerestem a

kulcsom, felnéztem  és megláttam őt. Majdnem olyan magas volt, mint én, állt az ajtó

előtt belépésre készen. Bulgakovi jelenés szitáló esőben, utcai lámpafényben. Először

azt hittem, kis fehér póniló, hosszú bárányarccal, olyan földöntúli jelenség volt, hogy

keresni kezdtem a szárnyait. Csendben nézett rám, én vissza, Tappancsban is megállt
a csaholás. Hosszú lábaival tett néhány lépést felém - orosz agár - eszméltem ekkor,

velem egyidőben ő is felismerte, hogy rossz ajtón kopogtat, megfordult egyenesen

Tappancshoz, aki a nagy csöndben rádörrent, hogy elejtettem a kulcsot. Az agár

nagyot ugrott -  vavavavava - sikította rémülten, mint aki hosszú csipkeszoknya és

napernyő kísérgetéséhez szokott és galoppozva elmenekült.

Annyira sajnálom, olyan elegáns volt, hogy macskák ide vagy oda, szívesen
meghívtam volna egy teára:)

 
2009. nov. 12. 17:00 | 7 komment
Kategóriák: Paloma Negra
írta: La Paloma Negra