Legközelebb te jössz

A szabaduló művész

Tudom, hogy szeretitek az ilyen napló szerű bejegyzéseket.
Érdekes bepillantani valakinek az életébe, csak egy kicsit,
csak annyira, hogy észre ne vegye.
Itt az ősz, aminek az első jele, hogy újra beragadtam a kabátomba.
Félre ment a cipzár lehúzáskor és beragadt, ahogy lenni szokott mell
azaz szív tájékon.
Fél lábbal már bent voltam, ledobtam a szatyrokat, jött volna a kabát,
aztán paff. (Tudjátok milyen az, amikor az ember reggel óta nem látott
fürdőszobát.) Otthon csak a macskák, egyik dubajozik, másik havajozik.
El kezdtem feszegetni, mire a harcvonalak lemerevedtek. Se föl, se le.
Ha össze tudnám magam hajtogatni, kihúzni az egyik karom...folyik a víz
hátamon. Mielőtt elővenném az ollót, hangokat hallok, kimegyek a ház elé,
Péter és szomszédja.
Dumcsi, csakúgy férfiasan, eltarthat még két órát is, azt nem várom meg.
Péter tegnap újra indította az autóm, ő kiesik, jöhet Pál...
Azt kell mondjam, kicsit feszengett, pedig megkönnyítve a dolgát,
hangosan közvetítettem, hogy mi történik, miért tapadok piócaként a
kerítésre, miközben elhallgatnak a fűnyírók, dőlnek a gereblyék.
- Jaj, Palika! Segítenél egy kicsit?! Olyan ciki csiki- csuki! Beragadt a
cipzár! Pont a legrosszabb helyen! Ó Istenem!
És lám...egy perc az egész...
- Jaj, de cuki, köszi, te meg vigyázz Peti!