Haruko a híd közepén állt mozdulatlan, csak szemével követte a tóban tükröződő,
vonuló felhőfoszlányokat, hajladozó nádat, repülő vadlúd csapatot.
Az égig érő hatalmas fenyők, egykedvű sziklák, a tóra borulva bámulták
magányos alakját.
Fehér kimonójára szürke árnyakat festett az egyre szaporább eső, holló fekete
haját jégcsappá dermesztette az üvölteni vágyó szél.
Haruko csak állt meredten, homályos tekintete lassan a semmibe veszett, látomás
gyötörte.
Egy kígyót látott közeledni, piros szemű, sárga mirigyekkel csúfítottat, aki pár
lépésnyire tőle megállt, majd a levegőben szimatolva, nyelvét öltögetve
felágaskodott. Már a csöppnyi Haruko dereka körül tekergődzött, aki képtelen volt
megmozdulni. Behunyta a szemét, fejét hátravetette és várt.
Ekkor a szél újult erővel támadt és szétkorbácsolta a bámészan összegyűlt komor
fellegeket. Dördült az ég, villám festette tűzvésztől vöröslött a táj.
A kígyó szorítása hirtelen engedett, Haruko kinyitotta a szemét.
Egy hatalmas fehér macskát látott, amint fogát a kígyó testébe mélyeszti és
karmaival a hídhoz szegezi. A kígyó mozdulni sem bírt, vörös szemeiből potyogtak a
könnyek, testéből ömlött a bűzös, sárga váladék. A nagy macska megtántorodott,
csípte, égette a kígyó nedve, lazított a szorításon.
Az újabb villám és a kígyó egyszerre csaptak le. A macska feljajdult, majd bénultan
vonaglott. Utolsó erejével megragadta a kígyó torkát és magával rántotta a tóba.
Megmentőjének
egy szobrot faragtatott
a kicsi gésa.
2012. dec. 9. 15:55 | 2 komment
Kategóriák: Áttűnések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése