Egy idő után azt gondoljuk, mindent leírtunk és úgy érezzük nincs olyan
film, amit ne láttunk volna, vagy minden történetben valamikori
önmagunkra ismerünk, rájövünk, hogy a világ dallama ugyanarra a nyolc
hangra épül és azt hisszük rémülten, most jött el az a pont, vége, kiégtünk
és a holnap ugyanolyan semmilyen lesz, mint a ma...akkor valami furcsa
remegés kezdődik és a torkunkban megáll...nem lehet egy köhintéssel
elintézni, marad egy kis rekedtség utána és nem akarjuk újra átélni ,
de nem akarjuk ismételni önmagunkat sem....
...pedig ott ülök a parttól száz méterre, mediterrán hangulat emészti az
ebédidőt, lassan csendül a fém a porcelánon, fehér terítők alá kap a szél,
vörösborfolt terül el rajta nem sokára, szívja a damaszt és a nap,
kenyérmorzsák gurulnak, majd megállnak a borban....szétmorzsolom őket
az ujjaimmal és ahogy csipegetem, érzem múlik a remegés, egyik ujjam a
másik után engedi útjára, a porba....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése