2010. április
Ismerem minden kövét, szegletét. Hajdan bányászváros volt, magasban futó csillék
vették körül. Főutcáján boltok sorakoztak: Cipőbolt, Röltex, Keravill, Élelmiszer
bolt, Húsbolt, Tejbolt, Háztartási bolt, Posta. Volt saját vidámparkja, strandja,
stadionja, foci csapata, kertészete, piaca, zeneiskolája, mozija, művelődési háza,
mesterséges tava, Béke szállója, Arany Csille étterme, Bányász klubkönyvtár és
sörözője, Bucholz doktorbácsija és ünnepei: bányásznap, május elseje.....és búcsú
és cirkusz....
Régi, még viruló arca ugyanolyan elevenen él bennem, mint a jelen lepusztultsága.
Első élményem, hogy beleestem a patakba. Nem is tudtam, hogy ott van, tél volt,
vagy ősz, emlékszem víztől duzzadó dzsekimben mennyire fáztam hazáig.
Aztán az óvoda, volt igazi bérletem és disznóbőr uzsonnatáskám. A Tanácsháza
előtt felszálltam a buszra( vagy nem, és kertek alatt hazasétáltam) és ötszáz méter
után a templomnál leszálltam az óvodánál. Szemben a lakásunkkal az Éden
presszóban szombatonként élőzenére táncoltak a fiatalok és a Rigó Jancsi
cukrászdában lehetett a világ legfinomabb dobostortáját kapni. A kék- sárga iskola
olyan közel volt hozzánk, hogy fél nyolckor szinte az ágyból sétáltam be az első
órára. Nővérem kijárta nekem az utat, azaz már akkor ismertek, amikor még
be sem tettem a lábam oda. Igen, mindenki ismert mindenkit, ezért
amikor egyszer forgalommal szemben biciklizem, teljesen természetes volt, hogy a
rémült Király bácsi (aki néhány házzal arrébb lakott) a nevemet kiabálva térített a
helyes irányba. Elég volt annyit mondani a mamámnak, mikor játszani engedett:
"Sötétedéskor gyere haza!"biztonságban éreztem magam és ma is ezt érzem,
ha meglátom a helységnévtáblát az út szélén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése