Vasárnap

Ellának sokszor kicsúszott a száján olyasmi, amit azon nyomban megbánt.

Ilyenkor, ha lehet, még finomabbakat sütött főzött, igyekezett kedvesebb

lenni, de a szó, hogy bocsánat, ne haragudj, nem jött ki a torkán. Akarta,

próbálta, már ott volt a nyelve hegyén, de nem, csak nem sikerült. Ettől

pedig mélyült benne a lelkifurdalás és nem csak nappal nyomasztotta, de

belopódzott az álmaiba. Szerencsére, mire felébredt elfelejtette, míg nem,

egy sötét hajnalon, arra riadt, hogy nagyapám - aki soha egyetlen rossz

szóval sem bántotta - ül rajta, nyomja, szorítja őt és nem kap levegőt.

Hideg verítékben úszva ébredt, kinyitotta a szemét és megkönnyebbülve

látta nagyapámat békésen szuszogni maga mellett. Ott, akkor megfogadta,

türelmesebb lesz. Megsimogatta alvó nagyapám arcát és olyan halkan, hogy

saját maga is alig hallotta, azt suttogta - ne haragudj -  majd felkelt, hogy

elkészítse a vasárnapi reggelit, mindig ugyanazt, kakaót kaláccsal.

Az a reggel kicsit mégis más volt, mert nagyapám tányérjára olyan kalács

került, melynek mindkét oldalát megvajazta nagymamám.