Tegnap egész nap a Császári Palota kertjében barangoltam, távol a geikoktól hangos teaháztól. Hajnalban ébredtem, egy csattal feltűztem a hajam és a legvékonyabb selyemből készült, páfrányfenyőkkel díszített, zöld kimonómat vettem fel. A máskor békáktól hangos kerti tó, csendben párafelhőcskéket lehelt, tükrén lebegő tavirózsák álmukban egymásba kapaszkodtak .Sajnáltam felébreszteni őket. Sétáltam tovább a csónakház felé. Félúton a tavat átívelő hídon megállva, tekintetemmel a távoli hegycsúcsokba kapaszkodva, egy haikun törtem a fejem. Észre sem vettem, hogy a korai etetéshez szoktatott, éhes koi pontyok színes serege, mozgó örvényt kavarva a híd alatt várakozott. Mintha csak üdvözölni akarnának, egy-egy közülük magasra felugrott, majdnem megérinthettem őket. A távolban Wang apó, a kertész közeledett, kezében fa gereblye, hátán zsák, a halak még jobban felélénkültek. Meghajlással üdvözöltük egymást, mosolya elkísért, a tó szélén ringó kis csónakhoz. Kötelét akartam kioldani, mikor észrevettem a vergődő kishalat. Testére rászáradt a sár, hangyák lepték el, szemén a halál tejüvege, még tátogott, nagy kortyokban fulladozott. A vízbe térdeltem, két kezem közé vettem, elengedtem, lesüllyedt az oldalára fordult. Felemeltem, újra és újra. Hálót képezve az ujjaim között tartottam, nem akart elmenni. Úszott egy helyben, szemébe élet költözött, lassan, nagyon lassan, megtisztult a pikkelyeit borító barna máztól és az árnyékból előbukkanó nap vörösen csillant rajta. Felettünk az árnyat adó ginkgo biloba bólogatott, a halacska - hopp - elúszott....
elúszott a kis hal
haikum könnypárnám
alá rejtettem :)>
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése